Örvendetesen ezzel a bejegyzéssel kezdem meg hivatalosan is
a 7c+ crew tagságomat. Tavasz folyamán adódott egyszer, hogy Izerrel és
Barnával kijutottunk Strázsa-hegyre, ami a magyar mászásban történelmi
helyszín, hiszen a 90-es években Urbanics Áron, Kangyal Andris, és a sokan
mások mai példaképeink közül itt nyitottak örök klasszikus utakat.
Az idő
folyamán a legideálisabb falrészen indokolatlan okok miatt betiltották a
mászást, és kiszedték az utakból az amúgy is szűk számban lévő nitteket.
Körül-belül tavaly ugyanekkor Ágh Pisti és bandája
(Izer Bálint és Kovács
Balázs) elindítottak egy renováló hullámot, melynek az első eredménye az
Amnézia nevű eredetileg X- nehézségű út újranittelése volt. Első látogatásunk
alkalmával fény derült rá, hogy micsoda gyöngyszem bújik meg ilyen közel a
fővárosunkhoz. Az alsó kulcsrész sajnos vizes volt, de a felső rész már akkor
teljesen összeállt. A csatát akkor elvesztettük tehát, de a háborút nem
adtuk fel.
Így esett, hogy most hétfőn újult erővel vettük az irányt ismét a pilisbe. A csapat ezúttal: Barna, a köteles mászást újból művelő Nándi, és a barátnője Betty, akinek személyében újabb taggal bővült a magyar mászótársadalom. Az idő száraz, megmászásra tökéletesen alkalmas. A parkolóból már szinte látjuk magát az utat, csak egy nagy domb és kb. 1 km választ el bennünket. Kis tanakodás után balról megkerüljük a dombot, aztán még egy kis szintemelkedés s már ott is vagyunk. Nem lepett meg, hogy az út száraz, de örömöt azért fakasztott a látvány. Kisebb konzultációt és nézelődést követve felsétálunk a kürtőrendszer tetejére, beereszkedek, és egy fokkal jobb logisztikával, mint utóbbi alkalommal, beszerelem a közteseket. Bele is állok pár mozdultba, hogy felfrissítsem testem és elmém memóriáját, aztán landolok a szilárd talajon. Még egyszer megnézzük a dombtetőről a panorámát, majd elkezdődik a mentális felkészülés.
Beöltözöm mászósba, Barna rácsatolódik a kötelem másik végére, és megindul az a csodálatos folyamat, amit mi gyarló emberek mászásnak nevezünk. Beleállok abba az akadós fogásba, ami után nincs más választás, mint elindulni egy közepesen kényelmetlen plafonon keresztül a top felé. Még nem csináltam meg külön sem az elejét, de fejemben az jár, ha azon átmegyek akkor jóság lesz. Bal kézzel beleállok egy akadós perembe, aminek egyetlen negatívuma, hogy természetellenesen kifordítja a vállamat.
Mindegy elküldöm a jobbos ujjékbe. Megvan! Igaz kicsit kutyamód de még fönt vagyok a falon. Innen már
csak minél gyorsabban de haladni kell. Megnyúlok egy balos alsóst, és kilendül a lábam, de sebaj a jobbos ujjék annyira tart, hogy függőleges, szinte mozdulatlan testem-amit a meglepetés még mindig teljesen átjár- megtartja. A sarkam gyorsan a helyére kerül, és onnantól már nagyobb gondok nélkül eljutottok a hatalmas és pihentető párkányhoz, amiben egy hobbit család már elszűkölködhetne. Átgondolom még egyszer a bétát, már kicsit nyugodtabb vagyok, bár Izer állítása szerint innen jön az út kunsztja. Ja persze, az ő bétájával igen! De nem az enyémmel! És lassan elkezdem megvalósítani a tervet. Megy minden, mint a karika meg a paripa. Kiállok a kicsi, kertszerű 1 m*m :) nagyságú párkányra, és örülök a fejemnek. Meg a kamerának! Ekkor jut eszembe, hogy az egész mászás rögzítve van. Egy törős befele dőlő táblán kiszarakszom magam a dombtetőre. "Öröm é bódottá" van.
Én megcselekedtem amit megkövetelt a haza, most a srácok jönnek. Nándinak sikerül előbb megkaparintania a kötelet, így szemtanúi lehettünk egy flash próbának. Sajnos csak próba maradt, mert a számomra is kényelmetlen kunszt mozdulat Nándinak sem volt virágöntözés. Úgy dönt, kipróbálja kreativitását, és bár idővel, de kialakul egy láthatóan egyszerűbb megoldás. (Én kutya, bánatért kellet nekem azt a korlátolt bétát alkalmazni.) Az utána lévő rész már neki is kiadja, bár sajnálatomra, neki sem áll testhez a fenti kunsztra kitalált mozgássorom, ott ő használja az Ájzer féle bétát. Nándi helyét Barna veszi át. Új ember=új béta. A lényege ennek a megoldásnak, hogy "skip all the bad holds, just take the big ones", tehát Barna kezei keresztben, irreális távolságban egymástól, de abszolút működik (a fogat). Az utána lévő rész számára is ismert, így minden fajta bökkenő nélkül felfrissíti a mozdulatokat. A mászást lassan offoljuk, inkább rámegyünk csillezős szessönjeinkre, aztán nagy nehézségek árán összeszedjük magunkat. Nagy öröm számomra, hogy a srácok rágerjedtek az útra, mert egyből a következő alkalom időpontját keresték, biztató, "legközelebb jó lesz" kijelentések közepette. A hazaútból a jobb hátsó kerék által keltett nyikorgáson kívül nem sok maradt meg, de ha jól emlékszem a megmászós sör jól esett. Remélem fel fogunk nőni a feladathoz, hogy mi is nitteljünk oda még utakat, már 2 kecsegtető ötlet megszületett. De addig is mindenki más számára elérhető távolságban megtalálható, ez az általam 8a-ra kalibrált magyar szépség.
